"Someone had the bright idea to get us to tour America, opening for Blue Öyster Cult, for fuck’s sake. We did about four gigs before we were thrown off the tour, which was a relief, because you had these three little geezers from Woking, a huge great big arena, and all these hostile hippies at the front, stoned and throwing fireworks at us."
Ezt ma reggel kukaztam: a Delta ujsag 1967/1-es szama
Wilco: Wilco (és nem S/T)
Na most adtam fel hivatalosan is, hogy megszeressem a Wilcót. :-(((((((((((( mert amúgy tényleg próbálkoztam, és néha úgy tűnt, hogy Igen, megvan!, aztán megint elvesztettem, és ennél a lemeznél aztán már végleg. Elismerem, hogy szépen megírt számok ezek, lehet dúdolgatni őket, de tűkön ülve várom végig, hogy történjen már valami érdekes is; és olyan ritkán történik. A gitárnyűvést már a negyedik számban ellövik, na az milyen jó, aztán :-O Miközben eléggé biztosnak tűnik, hogy ha amerikai vagy wannabeamerikai lennék, ott lenne a kedvenc zenekaraim között.
Német Róbert a Magyar Narancsban “az amerikai Radiohead”-nek is nevezte őket… Akkor ez nem igaz? Vagy nagyon is igaz? Azért is kérdem, mert rendesen végighallgatni egy albumot nincs kedvem, soha nem is volt.
Érdekes, épp ezt hallgatom. Én ezt az amerikai Radioheadezést nem értem egyáltalán. Mondjuk nem ezzel a lemezzel lehetett volna megszeretni a zenekart, az tény. Legfaszább dal a You Never Know, tiszta Springsteen. Ideális zene kibaszott hideg téli estékhez, a háttérben a festői Kozármisleny panorámájával.
A Wilco kapcsán a Radioheadet emlegetni azért is találtam érdekesnek, mert ma már a Radiohead se számít annak a megfellebbezhetetlen csodazenekarnak, aminek leginkább 1997-2003 közt számított.
Huhúú, ehhez hozzá tudok szólni, jól! Egészen expert vagyok Wilco-rajongásban! Juhééj! Nekem ezt úgy kellett csinálni, hogy jól menjen, 1999-ben meghallgattam a Summerteeth-et és azt mondtam, hogy ennyire faszán ezt az alt.countrys vonalat felturbózni poppal, pszichedelikus rockkal, nemár! Aztán gyors meghallgattam a Being There-t is, és azt mondtam, hogy faszom, ezek ászok. Ehhez kellett, hogy ekkor már szeressem a Band/Flying Burrito Brothers-féle nagy kozmikus amerikai zenét. Aztán jött a Yankee Hotel Foxtrott, ami ugye a liblinglemez (szerintem ezen akkor is van egy két gyengébb dal), aztán egy inkább alulértékelt hibátlan cucc (A Ghost Is Born), amin szerintem nagyon sok az izgalom, és aztán a legjobb felállás, beszarás koncertlemez, nagyon szép, tiszta csodalemez (Sky Blue Sky), amit már illett leunalmasozni, de ekkor már rég rajongó voltam, meg szerintem akkor is ez a legjobb, amit még egy sírnivalóan gyönyörű kétórás koncerttel koronáztam meg (micsoda dobos, micsoda gitáros, micsoda dalok). Uuuu. Ez az új (ami nemcsak, hogy nem S/T, és nem is Wilco, hanem Wilco (The Album), ja, nem olyan jó, mint az előzők, de ahogy Edina is írta, rajta van az I’ll Fight. (A Radiohead-ezés felejtős, 2002 körül ment a szöveg, de inkább csak párhuzamként, hogy ők is mindig új kőre lépnek, stb.) Na, ez jól esett, köszi! Egy rajongó.
A Wilco a legjobb, ha nem érted Heimi, hát az a te veszteséged. Nekem btw a Sky Blue Sky-nál ütött be, az is nagyjából amikor nyolcadszor v tizedszer hallgattam (nyilván persze volt oka, h nyolcadszor is feltettem).
Érdekesség: Az Uncut újság bátran a Ghost Is Bornt tette meg az évtized harmadik legjobb lemezének, vagyis szerintük nem a Yankee Hotel.
Muhammad Ali Jinnah (Mohamed Ali Dzsinnah), Pakisztán atyja:
1. Úgy nézett ki, mint egy különösen erősre sikerült James Bond-villain.
2. Az egyik oldalon teljesen más színű volt a haja, mint a másikon (ami szerintem nagyon költői egy olyan embertől, aki nagyon komoly szerepet játszott abban, hogy két országgá vált szét a brit gyarmat India).
3. Állítólag őszintén hitt abban, hogy egy-két év alatt elülnek az indulatok, és mondjuk 1950-ben már a bombayi hétvégi házában fog teázgatni a hindu haverjaival.
Ricardo Da Force
Mond még ez bárkinek is valamit? Én most nagyon megörültem, hogy nekem még igen!
Ezt ma reggel kukaztam: a Delta ujsag 1967/1-es szama
Wilco: Wilco (és nem S/T)
Na most adtam fel hivatalosan is, hogy megszeressem a Wilcót. :-(((((((((((( mert amúgy tényleg próbálkoztam, és néha úgy tűnt, hogy Igen, megvan!, aztán megint elvesztettem, és ennél a lemeznél aztán már végleg. Elismerem, hogy szépen megírt számok ezek, lehet dúdolgatni őket, de tűkön ülve várom végig, hogy történjen már valami érdekes is; és olyan ritkán történik. A gitárnyűvést már a negyedik számban ellövik, na az milyen jó, aztán :-O Miközben eléggé biztosnak tűnik, hogy ha amerikai vagy wannabeamerikai lennék, ott lenne a kedvenc zenekaraim között.
Német Róbert a Magyar Narancsban “az amerikai Radiohead”-nek is nevezte őket… Akkor ez nem igaz? Vagy nagyon is igaz? Azért is kérdem, mert rendesen végighallgatni egy albumot nincs kedvem, soha nem is volt.
Érdekes, épp ezt hallgatom. Én ezt az amerikai Radioheadezést nem értem egyáltalán. Mondjuk nem ezzel a lemezzel lehetett volna megszeretni a zenekart, az tény. Legfaszább dal a You Never Know, tiszta Springsteen. Ideális zene kibaszott hideg téli estékhez, a háttérben a festői Kozármisleny panorámájával.
A Wilco kapcsán a Radioheadet emlegetni azért is találtam érdekesnek, mert ma már a Radiohead se számít annak a megfellebbezhetetlen csodazenekarnak, aminek leginkább 1997-2003 közt számított.
Huhúú, ehhez hozzá tudok szólni, jól! Egészen expert vagyok Wilco-rajongásban! Juhééj! Nekem ezt úgy kellett csinálni, hogy jól menjen, 1999-ben meghallgattam a Summerteeth-et és azt mondtam, hogy ennyire faszán ezt az alt.countrys vonalat felturbózni poppal, pszichedelikus rockkal, nemár! Aztán gyors meghallgattam a Being There-t is, és azt mondtam, hogy faszom, ezek ászok. Ehhez kellett, hogy ekkor már szeressem a Band/Flying Burrito Brothers-féle nagy kozmikus amerikai zenét. Aztán jött a Yankee Hotel Foxtrott, ami ugye a liblinglemez (szerintem ezen akkor is van egy két gyengébb dal), aztán egy inkább alulértékelt hibátlan cucc (A Ghost Is Born), amin szerintem nagyon sok az izgalom, és aztán a legjobb felállás, beszarás koncertlemez, nagyon szép, tiszta csodalemez (Sky Blue Sky), amit már illett leunalmasozni, de ekkor már rég rajongó voltam, meg szerintem akkor is ez a legjobb, amit még egy sírnivalóan gyönyörű kétórás koncerttel koronáztam meg (micsoda dobos, micsoda gitáros, micsoda dalok). Uuuu. Ez az új (ami nemcsak, hogy nem S/T, és nem is Wilco, hanem Wilco (The Album), ja, nem olyan jó, mint az előzők, de ahogy Edina is írta, rajta van az I’ll Fight. (A Radiohead-ezés felejtős, 2002 körül ment a szöveg, de inkább csak párhuzamként, hogy ők is mindig új kőre lépnek, stb.) Na, ez jól esett, köszi! Egy rajongó.
A Wilco a legjobb, ha nem érted Heimi, hát az a te veszteséged. Nekem btw a Sky Blue Sky-nál ütött be, az is nagyjából amikor nyolcadszor v tizedszer hallgattam (nyilván persze volt oka, h nyolcadszor is feltettem).
Érdekesség: Az Uncut újság bátran a Ghost Is Bornt tette meg az évtized harmadik legjobb lemezének, vagyis szerintük nem a Yankee Hotel.
Muhammad Ali Jinnah (Mohamed Ali Dzsinnah), Pakisztán atyja:
1. Úgy nézett ki, mint egy különösen erősre sikerült James Bond-villain.
2. Az egyik oldalon teljesen más színű volt a haja, mint a másikon (ami szerintem nagyon költői egy olyan embertől, aki nagyon komoly szerepet játszott abban, hogy két országgá vált szét a brit gyarmat India).
3. Állítólag őszintén hitt abban, hogy egy-két év alatt elülnek az indulatok, és mondjuk 1950-ben már a bombayi hétvégi házában fog teázgatni a hindu haverjaival.
Ricardo Da Force
Mond még ez bárkinek is valamit? Én most nagyon megörültem, hogy nekem még igen!
